Az elvont, gondolkodtatós, agybamászós filmeket szeretik a népek. 12 Monkeys (1995, imdb: 8.1), Fight Club (1999, imdb: 8.8), The Matrix (1999, imdb: 8.7), Shutter Island (2010, imdb: 8.0) és most Inception (2010, imdb 9.1). Egészen Platón Barlanghasonlatáig visszamehetnénk, az embert azóta foglalkoztatja az érzékelés és a valóság közti különbség. Az Inceptionben ebből egyszerre kapunk egy féltucatot, nyakon öntve néhány igen mély személyes drámával, nyers akcióval robbantva az arcunkba, majd a végére nem éppen levezetés nehézségű feladvány a nézőnek. Ennél többet nem is akarok róla írni, ezt a filmet látni kell!

Melyik évszak lenne a legjobb arra, hogy megnézzem és írjak a Cápa tetralógiáról? Hát persze hogy a nyár! A Balaton parton legfeljebb a harcsákkal vívhatunk heroikus küzdelmet, ezért ha idén már csak félelemből sem mentek a Földközi-tengerre, hanem kis országunkban maradtok, már megérte a bejegyzés.

Jaws (1975)

A klasszikus, a legendás, a 3 Oscart nyert alkotás. Pont. Steven Spielberg rendezéséhez John Williams zenéje párosul, a forgatókönyv pedig Peter Benchley bestseller alkotásból készült, ami már maga is néhány korábbi irodalmi klasszikusból dolgozik, nyomokban Moby Dicket és Az öreg halász és a tenger motívumokat tartalmaz. Magát a szörnyet csak a film felénél pillantjuk meg, addig csak elképzelni tudjuk a méreteit. A katasztrófa nem csak közvetlen rombolását mutatja be a film, hanem azt is, hogyan zajlik ez le az emberekben. Kötelező film.

Jaws 2 (1978)

Szerintem Spielberg látta, hogy az első filmnél vért izzadva sem lehet jobbat készíteni, ezért nem ő rendezte már a folytatást. Ez meg is látszik rajta. Az új cápát már a nyitójelenetben megismerjük, rögtön be is kap két búvárt, utána pedig a part közelben két hölgyet is elfogyaszt, szigorúan az emancipáció jegyében. Mondjuk nem sok értelme lett volna rejtegetni az új gyilkost, de így kicsit hirtelen és puritánnak tűnt a felbukkanása, bár ügyes húzás volt megégetni a fejét, így kapott egy egyedi, félelmetesebb kinézetet. Az emberi szál különösebben nem bonyolult, a korábbi főhősünk paranoiás lesz, méghozzá olyan mértékben, hogy elfelejti mindazt, amit az előző részben egy szakkönyvben olvasott és elkezd egy mozdulatlan árnyékra lövöldözni. Majd leváltják, majd a gyerekei bajba kerülnek, majd megöli a cápát. Nem tudom miért, de a film vége annyira gyorsan és simán következik be, nem is tűnik fel, hogy 116 percig futott a szalag. Felejthető film, de lesz még rosszabb!

Jaws 3 (1983)

Ha a film elején nem látom a Universal feliratot, azt hinném, hogy Disney alkotásról van szó. Mike, az idősebb fiú tengerbiológus lesz, és egy víziparkban kap állást, amibe hogy-hogy nem, a tengeri kapu zárása és a látogató kapu nyitása előtt beúszik egy cápa. A gyilkos hal a szerelőt meg sem emésztette, rögtön igazságot szolgáltat két kincsrabló búváron és sárga gumicsónakjukon. Ez a hirtelen gyilkolászás már az előző résznek sem jött be, a film végére nem maradt ennél nagyobb rémület, most is valahogy így járunk. Megfognak ugyan egy cápát, de az a kiállításon helyhiány miatt megpusztul, erre egy másik gigantikus példány lendületbe jön. Ami történetesen az anyja a kicsinek és most jön megbosszulni őt. Ennél gyerekesebb és fantáziátlanabb megoldással ritkán hozakodnak elő a forgatókönyv írók, nagyon gagyi.

A dagadt mama támadásában bent ragad néhány turista a víz alatti labirintusban, szegényeknek marad-e levegőjük? A bátor kamerás és társa igyekeznek beterelni a szörnyet egy alagútba, mindez olyan lassan és szépen megy, mintha egy jámbor bálnáról lenne szó. Egészen addig, amíg el nem szakad a sértetlen és tesztelt kötél, majd a cápa elsüti a Jónást várják a halban poént és egészben mélytorkozza a srácot. Ennél hülyébb jelenet már nem jöhetne, pedig érkezik, ugyanis az állat olyan erős áramlatot csap a farkával, ami meggörbíti az acél zárat, majd kényelmesen kitolat a csőből. Ezután nem kispályázik, és simán betöri a víz alatti vezérlő ablakát és a főnököt igyekszik megölni. Az ablakon persze nem fér be teljesen, de azért megesz egy technikust. Szegény az utolsó áldozatával sem tudja leöblíteni a kamerás srácot a torkából, ezért a szájából kilátszik a gránátot szorító kéz! A végét innentől már sejthetitek.

A gagyiságon a szereplők sem tudnak mit segíteni, Mike barátnője idegesítően elvakult biológus, az ő ötlete volt a kicsi cápát élve befogni, majd miután a támadásban 5 ember elhunyt, ő kétségbeesetten keresi a kis delfinjeit. A film pedig van olyan szánalmas, hogy a delfinek happy endjével zár.

Jaws 4 (1987)

A sorozatot záró résznél nem akartak nagyot kockáztatni a készítők, rengeteg dologban visszanyúltak az eredeti részhez. A kisebbik fiú nagy változáson ment keresztül, egy vidám, hangos fickó, aki apja nyomdokaiba lépve Amity rendőrségébe áll. Érdekes fordulat, hiszen a harmadik részben megtudjuk, hogy fél a víztől, ezért Karolinába ment egyetemre, és visszahúzódó srácnak tűnt, valamint abban a részben félidőben el is tűnt a barátnőjével. Most még kevesebb ideig szerepel, ugyanis megeszi egy cápa! Karácsonykor. Mike pedig jön, vigasztalja az anyját, aki érzi, hogy ezt a cápát személyes bosszú hajtja. Ami megint egy érdekes fordulat, hiszen a második részben a biológus pont ezt tagadta az apának. Az anya szerint egyébként cápa végzett a férjével is, igaz ugyan, hogy szívinfarktus vitte el az öreget, de a félelembe halt bele! Ilyen szintű paranoián a levegőváltozás segít, viszik is az anyát magukkal a Bahamákra.

A Bahamákon aztán Mike nem adja fel tengerbiológus PhD-ját, továbbra is a vízben dolgozik, az anya azonban egy jóképű fickóval hamar ledolgozza a gyászt és a félelmet. Megérkezik aztán a cápa, ami ugyan nem szereti ezt a meleg vizet, de a bosszúért mindent! Mike egészen addig eltitkolja új játszó pajtását, amíg az a kislányra nem támad, ekkor az anya elveszti a fejét (a benne lévő ésszel együtt), elköti fia hajóját és megy. Hogy hova, azt nem tudjuk, csak ad-hoc módon megy, aztán kiderül, hogy nem megölni akarta a dögöt, hanem feláldozni magát. Na ezt add össze! Nők. Aztán repülőn megérkezik a fia, szeretője, meg a jamaicai vicces fickó, majd egy igen érdekes és csaknem nevetséges módon megölik a cápát. Mégis ez a film nekem jobban tetszett, mint a második vagy harmadik rész. Ebben végre volt (vagy lett volna) megfelelő emberi szál is. Gyászoló anya (akinek pont olyan fekete, halott szeme van, mint a cápának), karácsony, Bahamák, új szerelem, hitetlenkedő majd rettegő fiú, őrült anya mind-mind mélyítette a filmet. Ha kicsit jobban kidolgozzák ezeket, talán az első résszel is összevethettük volna.

A margóra még megjegyezném, hogy az intro stáblistáján feltűnik a Judith Barsi név. Ő alakítja Mike kislányát. Ő valóban magyar származású, Benkő Mária és Barsi József lánya, őt a klasszikus módon az utcán fedezték fel, sikeres gyermekszínész lett, de apja nem volt éppen sikeres. Ivott és agresszív volt, majd lelőtte lányát és feleségét, felgyújtotta a lakást, majd magával is végzett. Judit 10 éves volt ekkor. Közép-Európai történet Hollywoodban.

Nem árulok el nagy titkot, mivel általában lemaradok a népszerű, divatos dolgok bemutatásáról, ezért inkább az átfogó és összehasonlító elemzésekre fekszem rá. Cseppet sem könnyebb feladat, de az aktualitásukat vesztett dolgok elemzésével szemben ennek legalább látom értelmét. Néha viszont előfordul, hogy sikerül időben bekapcsolódnom valamibe. A mostani elemzés is egy friss sorozattal kezdődött. Az egyik hírportálon a Pacificet a Ryan közlegény megmentéséhez hasonlították, mint a háborús filmek etalonjához. Egy hozzászóló mondott ennek ellent mondva két másik címet. Mindkettő német alkotás, és mivel német a másik idegen nyelv az angol mellett, amin tudok, és a történelem is adja az egymással szemben álló oldalakat, ezért úgy döntöttem megnézem őket. A megnézés után aztán elhatároztam, hogy az észrevételeket le is írom.

Das Boot (1981)

Igyekszem rövidre fogni az első kritikát, mert még van néhány film hátra. De nem könnyű. Valószínűleg ha még egyszer megnézném, több dolog bukkanna fel a mélyből a felszínre. A kapitány tipikusnak mondható német arccal mutatkozik, az embert kirázza a hideg, viszont egyből jön egyfajta feloldás, mikor részeg legénysége különös tiszteletét nem fogja különösebben megtorolni. A tivornyázó jelenet féktelensége kicsit előrevetíti, hogy mi következhet másnap. A tengeralattjárón összezárt karakterek érdekes harcokat vívnak. Megfigyelhetjük a beilleszkedni vágyó újságírót, az elitista zöldfülű tisztet, a tapasztalt gépészt, az első tisztet, valamint a kapitányt. Érdekes, hogy a kapitány arca sokkal barátságosabbá válik, ahogy megnő a szakálla, nem pedig elhanyagolt vadember válik belőle. Hónapokig egy tengeralattjárón az ilyenfajta dolgokra nincs is szükség, később össze is tévesztik a tapasztalatlan, de kinyalt ifjú tiszttel. Az öreg gépész fejvesztése is nagyon tanulságos dolog a hibázásról, megbocsátásról, a háború borzalmairól. Ki ne őrülne meg hónapokig egy tengeralattjáróba zárva? A feszültség érzését nagyon jól átadja a film, a szonár hangjában maga a gonosz testesül meg, és nem csak a kapitány, de mi is beszélnénk hozzá. Érdekes a mély és felszín kettőssége. A mélyben kihívásnak számít az ellenséges hajó elsüllyesztése, de mihelyt felmennek a felszínre megnézni győzelmüket, azt látják, hogy bizony az ellenség nem mentette ki a süllyedő hajóról a matrózokat. Rögtön megváltozik az egész hangulat.

A tengeralattjáró belseje és a külvilág között is komoly harc folyik. A legénység fejében szinte mindig ott sejlik a külvilág, az egyik fiatal matróz teherbe ejtett szerelme miatt aggódik, az első tiszt beteg felesége miatt teszi ugyanezt, az Alpokban készült fényképe sokszor előkerül. Már említettem egyszer a tisztikarral való találkozást, akik kívülállóként a borotvált arcot és az egyenruhát részesítik előnyben. A film végén nem találunk happy endet, nincs feloldozás. Egy nagy fricska marad a végére és a háború értelmetlenségét sugárzó jelenet. Legendás film, ami abszolút nem könnyű, főleg a három órás rendezői változat, de mindenképpen megéri. Ha tudjátok, eredeti német nyelven nézzétek. De ha nem is megy eredeti nyelven, mindenképpen érdekes mozzanatokat mutat a német katonák életéből.

Stalingrad (1993)

A filmeket azért érdemes eredeti nyelven nézni, mert a szavakban apró, de fontos részletek rejtőznek. Német tanulmányaim során egyszer sem jutott volna eszembe emberre használni a “kaputt” szót. De a Stalingradban használták. Érdekes adalék, hogy a németek rendesen S hangot ejtenek a szó elején, ezzel Stalingrad kiejtve magában hordozza az acél (Stahl) szót is. A film nyitánya már mutatta ezt a személytelen világot, mikor megtagadták az egyik katonától a kitüntetést, mert a Führer kitüntetését nem lehet ám akárhogy átvenni! A Führer lényegének tagadása már a Das Bootban is mutatkozott, de ebben a filmben vezető szállá vált. Ezt a szürreális világot csak erősítik az apró részletek, a halott katonától elvett orosz fegyverrel vigasztalni a síró újoncot, valamint azzal nyugtatni a társat ölt honvédet, hogy mással is előfordult már ez. Hőseink veszte ebben a szürreális világban a szabályok megtagadása lett, ami talán az egyetlen, ám embertelen útmutató. Az oroszokkal való tűzszünet és kapcsolatfelvevés miatt lefokozás, majd munkatábor és lehetetlennek tűnő küldetés. A csatajelenet sem olyan, mint más filmekben: a katona elkaszálva az ellenséget rögtön eldobja a sorozatvető kitámasztóját, és nem az elesett fegyveréért rohan, hanem annak csizmájáért. A nagy orosz tél végül felőrli az utolsó szabályokat is, először csak mókásan kikezdve, aztán fatálisan elpusztítva. Nem sokkal később nem csak a szabályok törnek meg, de az emberek is, akikben a film egészében olyan bátran hittünk. A Das Boothoz hasonlóan szintén nagy film, talán kevesebb rejtett dologgal, de a háború embertelenségét erőteljesen és nyersen mutatja meg.

Saving Private Ryan (1998)

Ryan közlegény megmentése hibátlanul képviseli az amerikai kultúrát, és ezzel tökéletes ellentétben áll a korábbi két német filmmel. Már a keretes szerkezetében elüt, a visszaemlékezős módszer nem segít a nézőhöz közelebb hozni az eseményeket, sőt! Hiába tudjuk az agyunk mélyén, hogy a történet valós eseményeken alapul, a nyitás és zárás az egész filmet egyetlen ember visszaemlékezésévé, ha úgy tetszik meséjévé alakítja. A partraszállás jelenete viszont elemi erővel sokkol! Sajnos a film ezután nem tud jobbat mutatni, nem lesz csúcsosodás. Sőt! A karakterek mind tökéletes figurák, kezdve a Vin Diesel formálta kigyúrt, ám csupa-szív fickóval (kicsit hamar meghal), a szőke, vallásos mesterlövészen és a gyermekarcú Ryan közlegényen keresztül a tanárból lett, remegő kezű Tom Hanks játszotta szakaszvezetőig. A háború viselte emberek és helyszínek közt nagyon gyermekinek tűnik, amikor a lázadó katona akkor hagy fel dezertőr tervével, amikor a vezető elárulja, hogy a háború előtt tanár volt. Mivel én is tanár leszek (elvileg) és eddigi tanáraimat elnézve sem látom a szakmában azt a kvalitást, amiért megérné háborúban követni minket. És mivel a remegő kéz nem szűnik, ezért az a gondolat, hogy milyen nagyszerű fejlődésen ment keresztül a karakter, szintén nagyot esik. Az elmélkedős részben Matt Damon piszkos arcát megtörő tökéletesen fehér fogsor szintén amatőr hibának tűnik. A két előbbi filmben szereplő nem csak hétköznapi, hanem egyenesen ronda emberek jobban segítenek azonosulni a szereplőkkel. Ez most annyira nem sikerült.

Enemy at the Gates (2001)

Sokat gondolkodtam rajta, hogy bevegyem-e. Egy másik 2001-es filmet, a Perl Harbourt azért hagyom ki, mert túlságosan romantikus. Az Enemy at the Gates sem spórol a szerelmi történettel, de a mesterlövész párbaj miatt érdemes megemlíteni. A film szintén egy kicsit meseszerű, részben a korábban említett szép színészek szerepeltetése miatt. Jude Law puszta jelenléte romantikát áraszt és Rachel Weisz is kicsit jobban maga köré tekeri a cselekményt, mint ahogy kellene. A végsőnek tekinthető mondat, hogy a szocializmusban is vannak dolgok (szerelem), ami nem lehet mindenkié, nagyon árulkodik az orosz és amerikai felfogás közötti óriási különbségről. Sajnálom, hogy nem tudok oroszul, szívesen néznék eredetiben orosz háborús filmeket is. Akkor talán többet tudnék írni, egyelőre maradjunk abban, hogy az Enemy at the Gates inkább romantikus, mint háborús alkotás.

Band of Brothers (2001)

Kanyarodjunk vissza a Ryan közlegény megmentéséhez. Ugyanis két ismerős nevet most is találunk a listán: Steven Spielberg és Tom Hanks a producerei ennek a 10 részes HBO minisorozatnak. A sorozattal érkező nagyobb játékidő jóval több teret ad a készítőknek, ezért az elvárásaim is kicsit nagyobbak voltak. Az első részben rögtön elhúztam a szám, amikor David Schwimmer felbukkant, mint szigorú kiképzőtiszt! David Schwimmer a Jó barátok 10 évadja alatt szinte egyesült Rossal, ezért a komoly kiképzőtiszti szerepben is komikusnak hat. Pontosan úgy, ahogy nem Nemcsák Károlyt láttuk a Sorstalanságban, hanem a Szomszédok Vágási Ferijét. Ezt az ellentmondást azonban sikerült a szerepben feloldani és a Schwimmer végső karaktere már nagyon jól passzolt a színészi múltjához. Ezen kívül ritkán találunk olyan jelenetet, ami picit is kizökkentene minket a filmből. Talán a tábori orvos fekete haja az egyetlen, ami festettnek hat, ezért szimpatikusabb, amikor sisakot visel. De tényleg összesen ennyi, amibe bele lehet kötni (sőt van egy fogmosós jelenet, amit talán betudhatunk a Damon-i fogsor önkritikájának ). A karakterek mindegyike hihető és szerethető, és nagyon nagy fejlődésen mennek keresztül. A sorozat vége sem egy unalmas, tökéletes happy end, hanem szépen körüljárják azt is, hogy mi történik egy katonával, ha vége a háborúnak. Ezt a sorozatot ajánlom mindenkinek, érdemes megnézni!

Pacific (2010)

Elérkeztünk az utolsó címhez, ami a bejegyzés aktualitását adta volna, ha nem ültem volna hetekig tétlenül a szöveg felett. Újabb HBO minisorozat, szintén Spielberg és Hanks a producerek. Azonban ez nem elég egy sikeres recepthez. A Pacific nem ragad annyira magával, mint a Band of Brothers. Érdemes kitérni az interjúk, intró, film sorrendre. A Pacificban az intró elválasztja egymástól a veteránok beszámolóját a filmtől, így a cselekmény maga már veszt egy picit a dokumentarista hangulatból. A Band of Brothersben a főcím után jöttek az interjúk és rögtön rá a film, ami jobban sugallta, hogy ezek összetartoznak (egyedül talán két részben van Pacific szerű sorrend, utána vissza is cserélték). Ennek a sorozatnak az elején is belelépnek a túl tökéletes színészek bakiba, Leckiet pl. egy hitetetlenül kék szempár búcsúztatja a templom előtt. Később ezt javítják, és a két fontosabb női színész csodálatos választás: egyszerre hétköznapiak, mégis nagyon szépek. A katonáknál is csak a másodjára érkezőknek van egyedi, furcsa, esendő, egyszóval emberi karaktere és fizimiskája. Ahhoz képest, amennyit Leckie szerepel, a végére sem tudtam megkedvelni. Közömbös volt számomra, hogy mi történik vele és pláne miért. Basilonet viszont nagyon szerettem, ahhoz képest hogy tökéletes, szinte művi tragikus hős. A befejező rész furcsa kettősséget hagyott bennem. Egyrészt nehezményezem, hogy egy Japán elleni háborús filmben meg sem említik a két atombombát. Még csak olyan szinten sem, hogy ugyan nem volt dicső dolog, de a japán harci szellemet csak így lehetett lerombolni, és a háború gyors befejezése sok szenvedéstől mentette meg a világot. Pedig mind a japán eltökéltségből, mind a háború szenvedéseiből alaposan elő lett készítve a néző az utolsó részhez. Helyette viszont jött, hogy akkor mihez is kezd a katona a háború végén. A Band of Brotherset nagyszerűen kiegészíti, hogy itt már haza is érnek a katonák, és otthon kell beilleszkedniük. A munkakeresős jelenet pedig kiválóra sikerült! Összegezve nem olyan jó, mint a Band of Brothers, de érdemes a Csendes-óceáni hadszínteret is meglesni a film segítségével.

Összegzés

Sokat gondolkoztam azon, vajon ugyanezt gondoltam-e volna az amerikai filmekről, ha nem mondják meg nekem amerikai irodalom előadáson, hogy mi az a téma, ami mindig visszatér az amerikai műveknél (hazaszeretet és individualizmus). Illetve ha nem tudom, hogy Steven Spielberg munkájára jellemző a szentimentalizmus, vajon csámcsogtam-e volna rajta. Az amerikai és német feldolgozások közti különbséget abban találtam meg, hogy míg Németországon kötelező sorkatonság volt, addig Amerikában toborozták az embereket. Ahogy a Band of Brothers kezdő részének elején meséli az idős veterán: “Kérdezték tőlünk, hogy ki szeretne csatlakozni az ejtőernyősökhöz. Visszakérdeztünk, hogy az meg micsoda, még soha nem hallottunk róla. Tudjátok ők az azok, akik ejtőernyővel ugranak ki a repülőből, hogy megküzdjenek az ellenséggel. Mi mondtuk, hogy menj a pokolba. Senki nem jelentkezett. Aztán a fickó kiegészítette, hogy 50 dollárral többet kapunk havonta, így 100 dollár volt a bér. Rögtön feltettem a kezem.” Így valóban nehéz kiemelni a háború embertelenségét és áldozatként bemutatni a katonát. Németországban viszont frissítőileg hatott az az igazság, hogy a katonák többsége nem azért ment, mert ölni és hódítani akartak vagy a Führer miatt, hanem mert kellett. Akármelyik filmet is nézzük meg, egy biztos: a háború borzasztóan embertelen!