A szlovákiai nyelvtörvény a muzsikát nem szabályozza. Talán ezért is került idén zenekarunkra a sor, hogy ellátogassunk Tapolca testvérvárosába Ružinovba. Mindenkiben furcsa érzések keringtek, hogy a zenekar magyar lobogós aranyszínű nyakkendőjét 3 év után kell felavatni, amikor már sokan elhagyták, még többeknek pedig már koszos, ráadásul ilyen külpolitikai helyzetben. A nyitott kérdésekre aztán váratlan tapasztalatok adtak választ.
Először is a tapolcai lakás számomra megszűnt otthonnak lenni, frusztrál amikor haza kell mennem, és egy ilyen út előtt kiakadtam otthon, mintsem hogy kipihentem volna magam. Lefekvés előtt már eljutottam arra a szintre, hogy ha nem lennék zenekaros, akkor már haza sem kellene jönnöm. Péntek délutáni szüret után elég rosszul esett a kelés, de a buszon szerencsére tudtam aludni. Később ezt el is mondtam Béla bának, amikor számon kérte rajtam, hogy miért vonultam külön. Egyrészt nem voltam külön, másrészt hátul már nem volt hely, harmadrészt Melinda néni is és Béla bácsi is a hátsó sorokban foglalt helyet. Ezt meg is jegyezte egy szemüveges úr, aki egészen addig nem látta karnagyunkat, amíg az ülések közötti folyosón nem mászkált. Ezt a szigorú szemüveges úriembert Ádám elnevezte Buzi bának, mivel szúrta szemével a mi jó karnagyunkat, aki nem bírta abbahagyni a röhögést az ünnepi vacsoraasztalnál. Az már biztos jele volt a mélypont bekövetkezésének.
A történteket összegezve a zenekart nagyon magára hagyták, teljes fejetlenség volt a szervezésben, amit Béla bá nem tudott előre és a baráti poharazgatások közepette nem is tudott már orvosolni. Mikor picik voltunk mi még féltünk tőle, de a mostani nagyokon keresztül a picik már az elhajlott Béla bácsiról tudnak, fegyelemről itt már szó nincs. Apropó fegyelem! Mikor 4 magyar csaj bemegy a Billába, és az egész boltban kiabálnak, illetve az előétel után csak a magyarokat látni, ahogy főétel előtt már a krémeseket hordják föl, illetve a magyarok a leghangosabbak minden főétkezés után, akkor azért rádöbben az ember, hogy bizony van mit utálni rajtunk és a normális honfitársaknak szégyellni.
A szlovákokra egy panaszunk nem lehet. Érdekes, hogy van olyan chips márka, hogy Slovakei, a személyi felvonó pedig Slovakei Lift, de nagyon kedvesek és önzetlenek. Baromság, hogy az utcán sem lehet magyarul beszélni, egyrészt a nyelvtörvény nem tiltja, másrészt semmi atrocitás nem ért minket, pedig volt, amikor bunkón viselkedtek néhányan. A lányok meg nagyon szépek 
. Nem tudom, hogy azért mert Pozsony, vagy azért mert Szlovákia, de ennyi szép lányt egy helyen ritkán látni.
Mindent összegezve, megvolt és felejthető. A hosszú út, a béna szervezés, a bunkó magyarok, az értelmetlen szereplés (30 percet játszott egy koncertfúvós zenekar a folklór fesztiválon) ellensúlyozva lett a jó kajával, a szombat esti ivással és a rengeteg szép lánnyal.
. Így nézek ki tehát ma, 2009. szeptember 07-én, 91 kilóval. A következő súlyommal kapcsolatos bejegyzés 2009. december 21. fog ide kerülni. Ha jól számoltam, ez 16 hét, tehát 4 hónap. Olvasóim lesznek a bíráim, hogy tényleg kikerüljön majd egy ilyen bejegyzés, és az eredményt is összevetjük majd. Egyéb gondolatok és módszerek majd a decemberi beszámolóban 
.
Udvari Gábor 'Udi' vagyok, angol-nemzetközi tanulmányok szakos hallgató, informatika, elsősorban webprogramozás után érdeklődő nyílt forráskód rajongó. E-mailen keresztül érhet el engem a gabor(pont)udvari(kukac)udionline(pont)hu címen.