A finn testvérpár Jelmari és Juuso Helander 2003-ban készítettek egy rövidfilmet Rare Exports Inc. néven. A film egészen eredeti volt, hiszen azt mutatta be, hogy a lappföldi Télapó egy igen veszélyes fenevad, képzett vadászok ejtik el, majd képzik ki, és így kerül szállításra, hogy mi már nyugodtan kirakhassuk az óvodákba, iskolákba, bevásárlóközpontokba. 1 milliós nézettséget ért el a Youtubeon, ezért 2005-ben újabb rövidfilm érkezett Rare Exports: The Official Safety Instructions címmel, amiben a mihaszna szállítókat figyelmeztetik a télapószállítás veszélyeire. Szintén elsöprő sikernek örvendett, így már csak az volt kérdéses, hogy mikor érkezik a teljes film.
Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

A mai, számokban misztikus napon, azaz 2011. 11. 11-én jelenik meg az utolsó Harry Potter film Blue-Ray és DVD változata (ezzel együtt a díszdobozos kollekció). Ha csak George Lucashoz hasonlóan nem adnak ki időnként egy felturbózott változatot korábban soha nem látott részekkel, akkor ezzel lezárult egy sikertörténet. A 2001-es népszámláláson anyukám diktálta be az adataimat, én még csak nem is találkoztam a számlálóbiztossal, mert nem tudtam letenni az egyik Harry Potter könyvet. Érdekes, hogy 10 évvel később egy másik népszámlálás idején láttam először a filmváltozatokat. Egészen idáig halogattam, mert egyrészt féltem az illúziórombolástól, másrészt úgy gondoltam kinőttem már az ifjúsági irodalomból. De aztán körbejárta a netet a filmek elején látható Warner Brothers logók összehasonlítása, és mások felhívták a figyelmem arra, hogy a sorozat közben nem egyszer rendezőt váltottak, pont azért, hogy a sötétedő hangulatot hűen tudják követni.
Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

Tony Jaa az egyik legegzotikusabb harcművész, akire érdemes figyelni. Thaiföldről származik, szülei elefánttenyésztők voltak, ez a háttér nagyon fontos lesz a munkássága során. A kis Tony akciófilmeken nőtt fel, és addig utánozta a Bruce Lee, Jackie Chan és Jet Li mozdulatait, amíg 15 évesen Panna Rittikrai kaszkadőr maga mellé nem vette. Innen pedig karrierje egyenesen felfele ível, és ma már elismert harcművész, színész, rendező. 2010-ben bevonult buddhista szerzetesnek, de ezt idén már feladta. Legalább több muay thai filmet tud nekünk készíteni.
Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

Ip Man vagy Yip Man nevét nem angolosan kell ejteni, mert nem egy képregény szuperhősről van szó. Ip Man volt az első, aki nyilvánosan tanította a Wing Chunt, majd tanítványai révén világhírnévre tett szert, pl. Bruce Lee is tőle tanult. Előtte mesterről mesterre szállt a technika titka, ami a történészeknek elég sok fejtörést okoz, a Wing Chun kialakulásakor is általában Ip Manra hivatkoznak, bár az ő műveiben egy picit sok a fantázia. Nagyjából ugyanennyi költészetet találunk a róla készült, nevével fémjelzett trilógia részeiben is.

Ip Man (2008)

A film úgy kezdődik, mint minden rendes kungfu film. Foshan városában mindenki kungfuzik, egymással versenyeznek, hogy ki a jobb, és természetesen a legjobb és legbölcsebb egyben a legszerényebb is, és csak unszolásra hajlandó harcolni. Ebből aztán nagyon aranyos, könnyed, jellemezően keleti helyzetek lesznek, előbb egy másik iskola mesterét, majd egy hivalkodó északi banda főnökét teszi helyre a mester.

Majd kitör a 2. sino-japán háború, és Ip Man vagyonát és házát elveszik a japánok. A mester szénlapátolásra kényszerül, hogy családjának valami kis ételt tudjon vinni. Már itt érződik a szomorú hangulat, de ez még csak a kezdet! A munkásokat egy zsák rizs reményében toborozzák egy másik feladathoz, ami mint kiderül, harcművészet lesz. A kínai munkások japán katonák ellen harcolnak, minden legyőzött japán katona egy zsák rizst ér. Ip Man csak a második toborzásra mond igent, mivel egyik barátja nem jött vissza az elsőről. Rögtön lát is egy küzdelmet, amiben egy ismerős mester a már jól bejáratott egy-az-egy elleni minta küzdelem után (az újoncokat bátorítani kell) három karatést próbál legyűrni, de sikertelenül. A korábbi kiérdemelt rizst ugyan elvinné, erre a japán parancsnok dilettáns altisztje hátulról fejbe lövi. Ip Man erre kivetkőzik komoly és higgadt önmagából, és követeli magának a következő helyet a sorban, majd a küzdőtéren 10 ellenfelet kér magának, akiket meg is kap. Egy 2 perces nagyon gyors és durva küzdelemben a legbrutálisabb módon össze is veri őket, majd a 10 kiérdemelt zsákot otthagyja, és csak azt az egy véres zsákot viszi el, amire a másik mester vére folyt, hogy hazavihesse azt a gyászoló családnak. Ez a nagyon gyors és hihetetlen erejű néhány jelenet rögtön kimozdítja a nézőt, és feledteti a korábbi könnyed szórakozást. Itt komoly dolgokról lesz szó.

Aztán annyira mégsem, Ip Man ezek után soha nem megy vissza szenet lapátolni, helyette a már ismert északi banda által zaklatott gyár munkásait tanítja kungfura. Ez újból a megszokott téma, de szerencsére már nem olyan habkönnyű módon tálalva. Természetesen a banda tagjait legyőzik, Ip Mannak viszont ki kell állnia a japán parancsnokkal. A küzdelemnek bármi is legyen a vége, a felsőbbrendű japán nép nem veszíthet. A végét nem árulom el, tessék megnézni !

Ip Man 2 (2010)

A második rész Ip Man életének arra a szakaszára koncentrál, amikor Hong Kongban nyit kungfu iskolát. A korábbi recept folytatódik, nagyon bohókásan kezd a film, klisé a komoly mester és a nemtörődöm tanítvány kezdeti kalandjai. Aztán jön egy nagyon szépen koreografált, de kissé túlságosan színpadias harcjelenet, amikor a többi iskola engedélyezi Ip Man új iskoláját.

A film közepén jönne a menetrendszerű komoly témába váltás, de sajnos ez most nem sikerül. Ugyanis az a szitu, hogy egy angol bokszoló becsmérli a kínaiakat, majd a becsületért vívott harcban meghal az egyik mester. Ip Man bosszút esküszik és a következő összecsapáson ő áll ki a nagyot ütő angol szájhős ellen. Ezek a küzdelmek nem valami sok izgalmat kínálnak, mivel a bokszoló fickó ugye csak üt, viszont mégis neki kell fölénybe kerülnie a forgatókönyv szerint, ezért fájdalmasan szánalmas percek telnek a ringben. Nagyon rossz a film vége, az első felében viszont vannak jó poénok és szép küzdelmek.

The Legend is Born: Ip Man (2010)

Az első két részben főszerepet játszó Donnie Yen a második után azt nyilatkozta, hogy soha többet, mert csak újabb bőrt akarnak lehúzni a sorozatról. Ehhez tartja is magát, ezért más irányt vett ez a rész, és az előzményeket igyekszik feldolgozni egy fiatalabb színésszel (láttunk már ilyet). Bárcsak Sammo Hung Kam-Bo is úgy tett volna, mint a főszereplő, mert elég zavaró, hogy ebben a filmben is feltűnik, illetve kitűnik a talán egyetlen pocakos kungfu sztár. A fiatal Ip Mant Dennis To játsza, rendkívül jól, érdekesség hogy ő idén 39, ehhez képest nagyon jól adja a tinédzsert. A filmben még harcolni látjuk Ip Chun-t, aki az igazi Ip Man legidősebb fia.

Ip Mant gyerekként íratják be a kungfu iskolába, idős mestere viszont meghal, Ip Man pedig Hong Kongba kerül egy elit iskolába, ahová külföldiek is járnak. Itt megsértik kínai érzéseit, ezért helyrerak egy angol ficsúrt, aminek híre megy kínai körökben. Egy idős eladó megkéri, hogy mutassa meg a stílust, amivel harcol, majd idős kora ellenére csúnyán helyben hagyja a fiatal Mant. Az öregtől aztán eltanulja a technikát, amit az otthoni mestere nem tart tisztának, ezért nem szabad használnia. Ip Man testvére közben megörökli a kungfu iskolát, a japánok egyre szemtelenebbül terjeszkednek, és közben egy aranyos szerelmi szál is meghúzódik a háttérben. Érdemes megnézni ezt a filmet, nem csak a remek harcjelenetek miatt, hanem a történet is elég mély és összetett.

Mindhárom film közül talán az utolsó a legjobb. Ugyan ez is elég lazán és gazdag fantáziával kezeli az életművet, de a legtöbb valós elem itt található meg. A másodikat nagyon nem érdemes erőltetni, a feléig jó, utána csak ki kell bírni. Az elsőt pedig a közepébe beszúrt kőkemény jelenet teszi felejthetetlenné. A továbbiakban valószínűleg maradok a harcművészeti témájú filmeknél, bár nem Ip Man tanítványaival megyek tovább, Bruce Lee filmjei egyáltalán nem tetszenek .

Tudjátok vannak azok a filmek, amik véresen komoly témát dolgoznak fel, de vegyítenek bele komikumot is, és ezzel ügyesen elérik azt a marcangoló érzést, amikor nevetni szeretnénk, de mégsem tesszük, mert nem illik vagy nem merjük. Ha erre az ellentmondásra még ráhányjuk az amerikai ír kultúrát, komikusan esendő gengszter bonyodalmakat, fantasztikusan koreografált akciójeleneteket és egy nagyon szigorú vallási témát, akkor a végeredmény egészen egyedi akciófilm lesz.

The Boondock Saints (1999)

Nem telik el a filmből 5 perc, és máris ízelítőt kapunk a sajátos hangulatból. A nyitójelent egy mise, ahonnan a mélyen vallásos ír testvérek szertartásosan, de elég feltűnően távoznak, miközben a pap egy megkéselt kislányról emlékezik meg. Következő helyszín már a húsfeldolgozó üzem, munkahelyük, ahol is lazán egymást csapkodják a tarja szeletekkel és csirkelábbakkal, majd új főnököt kapnak, aki harcias amazon létére kiakad a “rule of thumb” (ökölszabály) kifejezésen, majd tökön rúgja az idősebb testvért, mire a fiatalabb ököllel leüti a dámát. És ez még csak a kezdet.

A bonyodalmak beindítója kedvenc ír kocsmájuk, amit az orosz maffia be akar zárni, ezt ők érthetően nem szeretnék (ráadásul Szent Patrik napján), és véletlenek sorozatán keresztül rálépnek a leszámolások hosszú és véres útjára. Persze így elég egyoldalú lenne a történet, de szerencsére van egy zseniális FBI nyomozó (aki mellesleg meleg), és a nyomok alapján igyekszik utánajárni a gyilkosságoknak.

A filmben valahogy minden passzol, a Guy Ritchie féle komikus gengszterfilmek figurái hibátlanul passzolnak a Mátrixhoz hasonló akciójelenetekhez, és a háttérből mindig elő-elő bukkan a jó és rossz, bűn és bűnhődés kérdése. A színészek teljesen azonosulnak a karakterekkel, Sean Patrick Flanery és Norman Reedus ártatlan és egyben komoly arca nagyon jól passzol a fekete angyalokhoz. Azonban Willem Dafoe alakításával senki nem tud vetekedni, zseniális a fickó. A rendező, Troy Duffy elég rendesen épít is rá, minden egyes helyszín bemutatása a detektívek verziójával kezdődik, csak utána tudjuk meg hogyan is követték el a testvérek. Ez pedig annyira jól működik, hogy az ilyen részek első képkockáinál már fülig ér a szánk.

The Boondock Saints II – All Saints Day (2009)

A film szerint az angyalok 8 év után térnek vissza Amerikába rendet rakni. Egyrészt azért, mert otthon már unatkoztak, másrészt azért, mert egy meglehetősen alacsony bérgyilkos papot ölt az ő nevükben. A vígjátékba áthajló dráma továbbra is megvan, a harmadik kerék cserélődik, detektív ellenfelük is más lesz, de a többi alkatrészt továbbra is a helyén van. A szentek tehát visszatértek!

Szerintem túlságosan vakmerő lépés volt 10 év után folytatni az első, talán hibátlan részt. Duffy mentségére legyen szólva, nem csapta össze a folytatást, és nagyon sok korábbi színészt rá tudott beszélni az újabb melóra. Az viszont nagyon nagy kár, hogy a feladatra kinevezett FBI detektívet Julie Benz sorozatszínész alakítja, meglehetősen rosszul. Ugyan továbbra is nagyon erős ez a karakter, de erőltetettnek hat és roppant idegesítő. Emiatt már nem is várjuk annyira a továbbra is zseniálisan szerkesztett helyszíneléseket, és így az utolsó támogató oszlop is kidől a lapos cselekmény alól.

Továbbra is roppant szórakoztató és élvezhető ez a stílus, de egyre kevésbé bírja közel 2 órán át a hátán vinni a filmet. Ugyan a végén ijesztgetnek vele, de remélem nem lesz harmadik rész, vagy ha igen, nem rutinból oldják meg. Ha pedig mégis, akkor egy újabb gyöngyszemet húznak sárba a folytatásai, mint ahogy azt már néhányszor láttuk.

Az elvont, gondolkodtatós, agybamászós filmeket szeretik a népek. 12 Monkeys (1995, imdb: 8.1), Fight Club (1999, imdb: 8.8), The Matrix (1999, imdb: 8.7), Shutter Island (2010, imdb: 8.0) és most Inception (2010, imdb 9.1). Egészen Platón Barlanghasonlatáig visszamehetnénk, az embert azóta foglalkoztatja az érzékelés és a valóság közti különbség. Az Inceptionben ebből egyszerre kapunk egy féltucatot, nyakon öntve néhány igen mély személyes drámával, nyers akcióval robbantva az arcunkba, majd a végére nem éppen levezetés nehézségű feladvány a nézőnek. Ennél többet nem is akarok róla írni, ezt a filmet látni kell!

Melyik évszak lenne a legjobb arra, hogy megnézzem és írjak a Cápa tetralógiáról? Hát persze hogy a nyár! A Balaton parton legfeljebb a harcsákkal vívhatunk heroikus küzdelmet, ezért ha idén már csak félelemből sem mentek a Földközi-tengerre, hanem kis országunkban maradtok, már megérte a bejegyzés.

Jaws (1975)

A klasszikus, a legendás, a 3 Oscart nyert alkotás. Pont. Steven Spielberg rendezéséhez John Williams zenéje párosul, a forgatókönyv pedig Peter Benchley bestseller alkotásból készült, ami már maga is néhány korábbi irodalmi klasszikusból dolgozik, nyomokban Moby Dicket és Az öreg halász és a tenger motívumokat tartalmaz. Magát a szörnyet csak a film felénél pillantjuk meg, addig csak elképzelni tudjuk a méreteit. A katasztrófa nem csak közvetlen rombolását mutatja be a film, hanem azt is, hogyan zajlik ez le az emberekben. Kötelező film.

Jaws 2 (1978)

Szerintem Spielberg látta, hogy az első filmnél vért izzadva sem lehet jobbat készíteni, ezért nem ő rendezte már a folytatást. Ez meg is látszik rajta. Az új cápát már a nyitójelenetben megismerjük, rögtön be is kap két búvárt, utána pedig a part közelben két hölgyet is elfogyaszt, szigorúan az emancipáció jegyében. Mondjuk nem sok értelme lett volna rejtegetni az új gyilkost, de így kicsit hirtelen és puritánnak tűnt a felbukkanása, bár ügyes húzás volt megégetni a fejét, így kapott egy egyedi, félelmetesebb kinézetet. Az emberi szál különösebben nem bonyolult, a korábbi főhősünk paranoiás lesz, méghozzá olyan mértékben, hogy elfelejti mindazt, amit az előző részben egy szakkönyvben olvasott és elkezd egy mozdulatlan árnyékra lövöldözni. Majd leváltják, majd a gyerekei bajba kerülnek, majd megöli a cápát. Nem tudom miért, de a film vége annyira gyorsan és simán következik be, nem is tűnik fel, hogy 116 percig futott a szalag. Felejthető film, de lesz még rosszabb!

Jaws 3 (1983)

Ha a film elején nem látom a Universal feliratot, azt hinném, hogy Disney alkotásról van szó. Mike, az idősebb fiú tengerbiológus lesz, és egy víziparkban kap állást, amibe hogy-hogy nem, a tengeri kapu zárása és a látogató kapu nyitása előtt beúszik egy cápa. A gyilkos hal a szerelőt meg sem emésztette, rögtön igazságot szolgáltat két kincsrabló búváron és sárga gumicsónakjukon. Ez a hirtelen gyilkolászás már az előző résznek sem jött be, a film végére nem maradt ennél nagyobb rémület, most is valahogy így járunk. Megfognak ugyan egy cápát, de az a kiállításon helyhiány miatt megpusztul, erre egy másik gigantikus példány lendületbe jön. Ami történetesen az anyja a kicsinek és most jön megbosszulni őt. Ennél gyerekesebb és fantáziátlanabb megoldással ritkán hozakodnak elő a forgatókönyv írók, nagyon gagyi.

A dagadt mama támadásában bent ragad néhány turista a víz alatti labirintusban, szegényeknek marad-e levegőjük? A bátor kamerás és társa igyekeznek beterelni a szörnyet egy alagútba, mindez olyan lassan és szépen megy, mintha egy jámbor bálnáról lenne szó. Egészen addig, amíg el nem szakad a sértetlen és tesztelt kötél, majd a cápa elsüti a Jónást várják a halban poént és egészben mélytorkozza a srácot. Ennél hülyébb jelenet már nem jöhetne, pedig érkezik, ugyanis az állat olyan erős áramlatot csap a farkával, ami meggörbíti az acél zárat, majd kényelmesen kitolat a csőből. Ezután nem kispályázik, és simán betöri a víz alatti vezérlő ablakát és a főnököt igyekszik megölni. Az ablakon persze nem fér be teljesen, de azért megesz egy technikust. Szegény az utolsó áldozatával sem tudja leöblíteni a kamerás srácot a torkából, ezért a szájából kilátszik a gránátot szorító kéz! A végét innentől már sejthetitek.

A gagyiságon a szereplők sem tudnak mit segíteni, Mike barátnője idegesítően elvakult biológus, az ő ötlete volt a kicsi cápát élve befogni, majd miután a támadásban 5 ember elhunyt, ő kétségbeesetten keresi a kis delfinjeit. A film pedig van olyan szánalmas, hogy a delfinek happy endjével zár.

Jaws 4 (1987)

A sorozatot záró résznél nem akartak nagyot kockáztatni a készítők, rengeteg dologban visszanyúltak az eredeti részhez. A kisebbik fiú nagy változáson ment keresztül, egy vidám, hangos fickó, aki apja nyomdokaiba lépve Amity rendőrségébe áll. Érdekes fordulat, hiszen a harmadik részben megtudjuk, hogy fél a víztől, ezért Karolinába ment egyetemre, és visszahúzódó srácnak tűnt, valamint abban a részben félidőben el is tűnt a barátnőjével. Most még kevesebb ideig szerepel, ugyanis megeszi egy cápa! Karácsonykor. Mike pedig jön, vigasztalja az anyját, aki érzi, hogy ezt a cápát személyes bosszú hajtja. Ami megint egy érdekes fordulat, hiszen a második részben a biológus pont ezt tagadta az apának. Az anya szerint egyébként cápa végzett a férjével is, igaz ugyan, hogy szívinfarktus vitte el az öreget, de a félelembe halt bele! Ilyen szintű paranoián a levegőváltozás segít, viszik is az anyát magukkal a Bahamákra.

A Bahamákon aztán Mike nem adja fel tengerbiológus PhD-ját, továbbra is a vízben dolgozik, az anya azonban egy jóképű fickóval hamar ledolgozza a gyászt és a félelmet. Megérkezik aztán a cápa, ami ugyan nem szereti ezt a meleg vizet, de a bosszúért mindent! Mike egészen addig eltitkolja új játszó pajtását, amíg az a kislányra nem támad, ekkor az anya elveszti a fejét (a benne lévő ésszel együtt), elköti fia hajóját és megy. Hogy hova, azt nem tudjuk, csak ad-hoc módon megy, aztán kiderül, hogy nem megölni akarta a dögöt, hanem feláldozni magát. Na ezt add össze! Nők. Aztán repülőn megérkezik a fia, szeretője, meg a jamaicai vicces fickó, majd egy igen érdekes és csaknem nevetséges módon megölik a cápát. Mégis ez a film nekem jobban tetszett, mint a második vagy harmadik rész. Ebben végre volt (vagy lett volna) megfelelő emberi szál is. Gyászoló anya (akinek pont olyan fekete, halott szeme van, mint a cápának), karácsony, Bahamák, új szerelem, hitetlenkedő majd rettegő fiú, őrült anya mind-mind mélyítette a filmet. Ha kicsit jobban kidolgozzák ezeket, talán az első résszel is összevethettük volna.

A margóra még megjegyezném, hogy az intro stáblistáján feltűnik a Judith Barsi név. Ő alakítja Mike kislányát. Ő valóban magyar származású, Benkő Mária és Barsi József lánya, őt a klasszikus módon az utcán fedezték fel, sikeres gyermekszínész lett, de apja nem volt éppen sikeres. Ivott és agresszív volt, majd lelőtte lányát és feleségét, felgyújtotta a lakást, majd magával is végzett. Judit 10 éves volt ekkor. Közép-Európai történet Hollywoodban.

Nem árulok el nagy titkot, mivel általában lemaradok a népszerű, divatos dolgok bemutatásáról, ezért inkább az átfogó és összehasonlító elemzésekre fekszem rá. Cseppet sem könnyebb feladat, de az aktualitásukat vesztett dolgok elemzésével szemben ennek legalább látom értelmét. Néha viszont előfordul, hogy sikerül időben bekapcsolódnom valamibe. A mostani elemzés is egy friss sorozattal kezdődött. Az egyik hírportálon a Pacificet a Ryan közlegény megmentéséhez hasonlították, mint a háborús filmek etalonjához. Egy hozzászóló mondott ennek ellent mondva két másik címet. Mindkettő német alkotás, és mivel német a másik idegen nyelv az angol mellett, amin tudok, és a történelem is adja az egymással szemben álló oldalakat, ezért úgy döntöttem megnézem őket. A megnézés után aztán elhatároztam, hogy az észrevételeket le is írom.

Das Boot (1981)

Igyekszem rövidre fogni az első kritikát, mert még van néhány film hátra. De nem könnyű. Valószínűleg ha még egyszer megnézném, több dolog bukkanna fel a mélyből a felszínre. A kapitány tipikusnak mondható német arccal mutatkozik, az embert kirázza a hideg, viszont egyből jön egyfajta feloldás, mikor részeg legénysége különös tiszteletét nem fogja különösebben megtorolni. A tivornyázó jelenet féktelensége kicsit előrevetíti, hogy mi következhet másnap. A tengeralattjárón összezárt karakterek érdekes harcokat vívnak. Megfigyelhetjük a beilleszkedni vágyó újságírót, az elitista zöldfülű tisztet, a tapasztalt gépészt, az első tisztet, valamint a kapitányt. Érdekes, hogy a kapitány arca sokkal barátságosabbá válik, ahogy megnő a szakálla, nem pedig elhanyagolt vadember válik belőle. Hónapokig egy tengeralattjárón az ilyenfajta dolgokra nincs is szükség, később össze is tévesztik a tapasztalatlan, de kinyalt ifjú tiszttel. Az öreg gépész fejvesztése is nagyon tanulságos dolog a hibázásról, megbocsátásról, a háború borzalmairól. Ki ne őrülne meg hónapokig egy tengeralattjáróba zárva? A feszültség érzését nagyon jól átadja a film, a szonár hangjában maga a gonosz testesül meg, és nem csak a kapitány, de mi is beszélnénk hozzá. Érdekes a mély és felszín kettőssége. A mélyben kihívásnak számít az ellenséges hajó elsüllyesztése, de mihelyt felmennek a felszínre megnézni győzelmüket, azt látják, hogy bizony az ellenség nem mentette ki a süllyedő hajóról a matrózokat. Rögtön megváltozik az egész hangulat.

A tengeralattjáró belseje és a külvilág között is komoly harc folyik. A legénység fejében szinte mindig ott sejlik a külvilág, az egyik fiatal matróz teherbe ejtett szerelme miatt aggódik, az első tiszt beteg felesége miatt teszi ugyanezt, az Alpokban készült fényképe sokszor előkerül. Már említettem egyszer a tisztikarral való találkozást, akik kívülállóként a borotvált arcot és az egyenruhát részesítik előnyben. A film végén nem találunk happy endet, nincs feloldozás. Egy nagy fricska marad a végére és a háború értelmetlenségét sugárzó jelenet. Legendás film, ami abszolút nem könnyű, főleg a három órás rendezői változat, de mindenképpen megéri. Ha tudjátok, eredeti német nyelven nézzétek. De ha nem is megy eredeti nyelven, mindenképpen érdekes mozzanatokat mutat a német katonák életéből.

Stalingrad (1993)

A filmeket azért érdemes eredeti nyelven nézni, mert a szavakban apró, de fontos részletek rejtőznek. Német tanulmányaim során egyszer sem jutott volna eszembe emberre használni a “kaputt” szót. De a Stalingradban használták. Érdekes adalék, hogy a németek rendesen S hangot ejtenek a szó elején, ezzel Stalingrad kiejtve magában hordozza az acél (Stahl) szót is. A film nyitánya már mutatta ezt a személytelen világot, mikor megtagadták az egyik katonától a kitüntetést, mert a Führer kitüntetését nem lehet ám akárhogy átvenni! A Führer lényegének tagadása már a Das Bootban is mutatkozott, de ebben a filmben vezető szállá vált. Ezt a szürreális világot csak erősítik az apró részletek, a halott katonától elvett orosz fegyverrel vigasztalni a síró újoncot, valamint azzal nyugtatni a társat ölt honvédet, hogy mással is előfordult már ez. Hőseink veszte ebben a szürreális világban a szabályok megtagadása lett, ami talán az egyetlen, ám embertelen útmutató. Az oroszokkal való tűzszünet és kapcsolatfelvevés miatt lefokozás, majd munkatábor és lehetetlennek tűnő küldetés. A csatajelenet sem olyan, mint más filmekben: a katona elkaszálva az ellenséget rögtön eldobja a sorozatvető kitámasztóját, és nem az elesett fegyveréért rohan, hanem annak csizmájáért. A nagy orosz tél végül felőrli az utolsó szabályokat is, először csak mókásan kikezdve, aztán fatálisan elpusztítva. Nem sokkal később nem csak a szabályok törnek meg, de az emberek is, akikben a film egészében olyan bátran hittünk. A Das Boothoz hasonlóan szintén nagy film, talán kevesebb rejtett dologgal, de a háború embertelenségét erőteljesen és nyersen mutatja meg.

Saving Private Ryan (1998)

Ryan közlegény megmentése hibátlanul képviseli az amerikai kultúrát, és ezzel tökéletes ellentétben áll a korábbi két német filmmel. Már a keretes szerkezetében elüt, a visszaemlékezős módszer nem segít a nézőhöz közelebb hozni az eseményeket, sőt! Hiába tudjuk az agyunk mélyén, hogy a történet valós eseményeken alapul, a nyitás és zárás az egész filmet egyetlen ember visszaemlékezésévé, ha úgy tetszik meséjévé alakítja. A partraszállás jelenete viszont elemi erővel sokkol! Sajnos a film ezután nem tud jobbat mutatni, nem lesz csúcsosodás. Sőt! A karakterek mind tökéletes figurák, kezdve a Vin Diesel formálta kigyúrt, ám csupa-szív fickóval (kicsit hamar meghal), a szőke, vallásos mesterlövészen és a gyermekarcú Ryan közlegényen keresztül a tanárból lett, remegő kezű Tom Hanks játszotta szakaszvezetőig. A háború viselte emberek és helyszínek közt nagyon gyermekinek tűnik, amikor a lázadó katona akkor hagy fel dezertőr tervével, amikor a vezető elárulja, hogy a háború előtt tanár volt. Mivel én is tanár leszek (elvileg) és eddigi tanáraimat elnézve sem látom a szakmában azt a kvalitást, amiért megérné háborúban követni minket. És mivel a remegő kéz nem szűnik, ezért az a gondolat, hogy milyen nagyszerű fejlődésen ment keresztül a karakter, szintén nagyot esik. Az elmélkedős részben Matt Damon piszkos arcát megtörő tökéletesen fehér fogsor szintén amatőr hibának tűnik. A két előbbi filmben szereplő nem csak hétköznapi, hanem egyenesen ronda emberek jobban segítenek azonosulni a szereplőkkel. Ez most annyira nem sikerült.

Enemy at the Gates (2001)

Sokat gondolkodtam rajta, hogy bevegyem-e. Egy másik 2001-es filmet, a Perl Harbourt azért hagyom ki, mert túlságosan romantikus. Az Enemy at the Gates sem spórol a szerelmi történettel, de a mesterlövész párbaj miatt érdemes megemlíteni. A film szintén egy kicsit meseszerű, részben a korábban említett szép színészek szerepeltetése miatt. Jude Law puszta jelenléte romantikát áraszt és Rachel Weisz is kicsit jobban maga köré tekeri a cselekményt, mint ahogy kellene. A végsőnek tekinthető mondat, hogy a szocializmusban is vannak dolgok (szerelem), ami nem lehet mindenkié, nagyon árulkodik az orosz és amerikai felfogás közötti óriási különbségről. Sajnálom, hogy nem tudok oroszul, szívesen néznék eredetiben orosz háborús filmeket is. Akkor talán többet tudnék írni, egyelőre maradjunk abban, hogy az Enemy at the Gates inkább romantikus, mint háborús alkotás.

Band of Brothers (2001)

Kanyarodjunk vissza a Ryan közlegény megmentéséhez. Ugyanis két ismerős nevet most is találunk a listán: Steven Spielberg és Tom Hanks a producerei ennek a 10 részes HBO minisorozatnak. A sorozattal érkező nagyobb játékidő jóval több teret ad a készítőknek, ezért az elvárásaim is kicsit nagyobbak voltak. Az első részben rögtön elhúztam a szám, amikor David Schwimmer felbukkant, mint szigorú kiképzőtiszt! David Schwimmer a Jó barátok 10 évadja alatt szinte egyesült Rossal, ezért a komoly kiképzőtiszti szerepben is komikusnak hat. Pontosan úgy, ahogy nem Nemcsák Károlyt láttuk a Sorstalanságban, hanem a Szomszédok Vágási Ferijét. Ezt az ellentmondást azonban sikerült a szerepben feloldani és a Schwimmer végső karaktere már nagyon jól passzolt a színészi múltjához. Ezen kívül ritkán találunk olyan jelenetet, ami picit is kizökkentene minket a filmből. Talán a tábori orvos fekete haja az egyetlen, ami festettnek hat, ezért szimpatikusabb, amikor sisakot visel. De tényleg összesen ennyi, amibe bele lehet kötni (sőt van egy fogmosós jelenet, amit talán betudhatunk a Damon-i fogsor önkritikájának ). A karakterek mindegyike hihető és szerethető, és nagyon nagy fejlődésen mennek keresztül. A sorozat vége sem egy unalmas, tökéletes happy end, hanem szépen körüljárják azt is, hogy mi történik egy katonával, ha vége a háborúnak. Ezt a sorozatot ajánlom mindenkinek, érdemes megnézni!

Pacific (2010)

Elérkeztünk az utolsó címhez, ami a bejegyzés aktualitását adta volna, ha nem ültem volna hetekig tétlenül a szöveg felett. Újabb HBO minisorozat, szintén Spielberg és Hanks a producerek. Azonban ez nem elég egy sikeres recepthez. A Pacific nem ragad annyira magával, mint a Band of Brothers. Érdemes kitérni az interjúk, intró, film sorrendre. A Pacificban az intró elválasztja egymástól a veteránok beszámolóját a filmtől, így a cselekmény maga már veszt egy picit a dokumentarista hangulatból. A Band of Brothersben a főcím után jöttek az interjúk és rögtön rá a film, ami jobban sugallta, hogy ezek összetartoznak (egyedül talán két részben van Pacific szerű sorrend, utána vissza is cserélték). Ennek a sorozatnak az elején is belelépnek a túl tökéletes színészek bakiba, Leckiet pl. egy hitetetlenül kék szempár búcsúztatja a templom előtt. Később ezt javítják, és a két fontosabb női színész csodálatos választás: egyszerre hétköznapiak, mégis nagyon szépek. A katonáknál is csak a másodjára érkezőknek van egyedi, furcsa, esendő, egyszóval emberi karaktere és fizimiskája. Ahhoz képest, amennyit Leckie szerepel, a végére sem tudtam megkedvelni. Közömbös volt számomra, hogy mi történik vele és pláne miért. Basilonet viszont nagyon szerettem, ahhoz képest hogy tökéletes, szinte művi tragikus hős. A befejező rész furcsa kettősséget hagyott bennem. Egyrészt nehezményezem, hogy egy Japán elleni háborús filmben meg sem említik a két atombombát. Még csak olyan szinten sem, hogy ugyan nem volt dicső dolog, de a japán harci szellemet csak így lehetett lerombolni, és a háború gyors befejezése sok szenvedéstől mentette meg a világot. Pedig mind a japán eltökéltségből, mind a háború szenvedéseiből alaposan elő lett készítve a néző az utolsó részhez. Helyette viszont jött, hogy akkor mihez is kezd a katona a háború végén. A Band of Brotherset nagyszerűen kiegészíti, hogy itt már haza is érnek a katonák, és otthon kell beilleszkedniük. A munkakeresős jelenet pedig kiválóra sikerült! Összegezve nem olyan jó, mint a Band of Brothers, de érdemes a Csendes-óceáni hadszínteret is meglesni a film segítségével.

Összegzés

Sokat gondolkoztam azon, vajon ugyanezt gondoltam-e volna az amerikai filmekről, ha nem mondják meg nekem amerikai irodalom előadáson, hogy mi az a téma, ami mindig visszatér az amerikai műveknél (hazaszeretet és individualizmus). Illetve ha nem tudom, hogy Steven Spielberg munkájára jellemző a szentimentalizmus, vajon csámcsogtam-e volna rajta. Az amerikai és német feldolgozások közti különbséget abban találtam meg, hogy míg Németországon kötelező sorkatonság volt, addig Amerikában toborozták az embereket. Ahogy a Band of Brothers kezdő részének elején meséli az idős veterán: “Kérdezték tőlünk, hogy ki szeretne csatlakozni az ejtőernyősökhöz. Visszakérdeztünk, hogy az meg micsoda, még soha nem hallottunk róla. Tudjátok ők az azok, akik ejtőernyővel ugranak ki a repülőből, hogy megküzdjenek az ellenséggel. Mi mondtuk, hogy menj a pokolba. Senki nem jelentkezett. Aztán a fickó kiegészítette, hogy 50 dollárral többet kapunk havonta, így 100 dollár volt a bér. Rögtön feltettem a kezem.” Így valóban nehéz kiemelni a háború embertelenségét és áldozatként bemutatni a katonát. Németországban viszont frissítőileg hatott az az igazság, hogy a katonák többsége nem azért ment, mert ölni és hódítani akartak vagy a Führer miatt, hanem mert kellett. Akármelyik filmet is nézzük meg, egy biztos: a háború borzasztóan embertelen!

Egy olvasott regény filmváltozatát megnézni bátor cselekedet, mert ha a rendező és a néző fantáziája nagyon eltér egymástól, akkor szenvedés lesz a szórakozásból. Olvasás nélkül megnézni a filmet sokkal szórakoztatóbb, de ilyenkor a kritika írás lesz a szenvedés, mert nem tudjuk pontosan, hogy az írót vagy a rendezőt szidjuk. Thomas Harris mind az öt regénye meg lett filmesítve, az utolsó kettő esetében a regények megjelenését követő évben már a mozikban volt a film. Hogy Harris valóban sikeres író-e vagy csak előnyös szerződést kötött, azt csak a regények elolvasása után tudnám meg. A Hannibal regénysorozat tetralógia, film azonban 5 darab készült belőle. Nézzük hát ezeket.

Manhunter (1986)

William L. Petersen főszereplése a mai nézőnek kicsit érdektelenné teszi a filmet, ugyanis a helyszínelő mester minden ügy végére pontot tud tenni, a happy end benne van a karakterében. Végig ő viszi prímet, Hannibal Lecter gyakorlatilag jelentéktelen, ez még nem az ő karrierjének a kezdete. A filmben igazából minden megvan, ami egy jó filmhez kell, mégsem áll össze egy ütős moziélménnyé. Talán csak az idő koptatta így meg a szalagot, bár valószínűleg nem véletlen, hogy az író Hannibal Lecter figuráját vitte tovább.

Ismerős színész, ismerős sárga szalag, ismerős éjszakai helyszín, ismerős végkifejlet.

Silence of the Lambs (1991)

Hannibal the Cannibal, és persze Anthony Hopkins. Egy filmklasszikus, igazából nem kell sokat beszélnem róla. Minden színészt hibátlanul eltaláltak, Jodie Foster nagyon törékeny, Anthony Hopkins nagyon ravasz, Ted Levine nagyon brutális. Ha bármelyikük a képernyőre kerül azonnal nő a feszültség, ha pedig egyszerre, akkor az ellentétek szinte robbannak. Néhány dolgot furcsálltam csupán: a film elején a gyógyintézet főnöke szigorú szabályokat diktál Claricenek, miszerint nem adhat se ceruzát, se tollat, csak papírt. De akkor hogyan tud Hannibal rajzolni vagy egyáltalán kitölteni a kérdőívet, ha mindenki betartja ezeket? A szomszédja haláláért elvileg keményen megbüntetik, elveszik a rajzait, ágyneműjét, de mégis nézhet TV-t, igazán szigorú bűntetés.

“Well, he’s a monster.”

Hannibal (2001)

Az őrült professzor története folytatódik. Sajnos az előző résznek nyomába sem ér, elborzasztó dolgok ugyan vannak, de semmi zsenialitás. Szegény Claricenek rosszul sikerül az elején a rajtaütés (egy FBI, DEA és SWAT bevetésnél hogyan gondolhatták, hogy nem lesz mészárlás?), ami miatt aztán a professzor nyomába eredhet. Egy régi, csúnyán eldeformált ellenség is felbukkan, aki szintén megszállottan keresi a zseniális őrültet. Milyen reménytelenül keresheti, ha a vadászai pont ugyanabban az országban vannak, mint a célpont, valamint mégsem lehet neki olyan fontos Lecter halála, ha csak néhány falusi állattartót bérelt fel. A végén felszolgált főfogás és utolsó jelenetek viszont helyre rakják az egészet.

“When the fox hears the rabbit scream, he comes running. But not to help.”

Red Dragon (2002)

Anthony Hopkinsnak köszönhető a sorozat sikere, ezért szinte adja magát, hogy a legelső részt az ő szereplésével újraforgassák. Érdemes is volt. Ugyan sokáig unalmas nézni, ha láttad az előzőt, de amikor felbukkan az igazi Lecter, minden eggyel izgalmasabb lesz. Nagy öröm volt látni azt is, hogy sok színész újra vállalta a szereplést, láthatjuk Barneyt is és az ellenszenves intézet igazgató is visszatér. A vége pedig klasszisokkal jobban sikerült. Ha tehetitek hagyjátok ki a Manhuntert, és helyette ezzel kezdjétek a Lecter eposzt.

“- What was your trick? – I let him kill me.”

Hannibal Rising (2007)

Ezt a részt már nem vállalta a kék szemű mester. Talán mert olvasta a forgatókönyvet . Már a Hannibalnál is látszott, hogy Thomas Harris sok mindent akart beletuszkolni, de ezzel csak elrontotta a dolgot. A Red Dragon ugye egy korábbi könyv alapján készült, az mentes minden sallangtól, de sajnos nem tért vissza az író a gyökerekhez. Litvánia ügyes húzás lenne, ha a Hannibal Lecter kicsit litvánosan hangzana, és a korábbi filmekben is lett volna az akcentusa. A Disney filmekből ismerős “térképet vetítünk az utazásos vágások alá” megoldás az egészet leegyszerűsíti, a nyugat-kelet német határon is milyen egyszerűen lefutja a kutyát, átugorja a kerítést, kikerüli a toronyőr golyóit. Persze hogy lesz Franciaországban egy gazdag rokon, és annak egy gyönyörű, fiatal JAPÁN felesége! Aki elvesztette a családját a hirosimai atombomba támadásban, és erre úgy emlékezik, hogy minden este szamuráj páncél előtt imádkozik a padláson. Úri hölgy létére kendóra tanítja az ifjú Hannibált, aki (miért is ne) szamurájkardot suhogtatva szedi korai áldozatait. Az amerikai író annyira halmozza a multikultit, hogy egyszerűen képtelenség, hogy összeálljon egy élvezhető egésszé a film. Sokkal jobban tette volna, ha megmarad a saját országhatárain belül. A Hannibalt játszó fiatal színész nagyon ügyes, meg van az adottsága az egészhez, szerintem ha egy Bárányok hallgatnak szintű filmet kap, folytathatta volna Anthony Hopkins karrierjét.

Litván ifjú japán katanát forgat Franciaországban.

Az eredeti véleményem az volt, hogy nem szeretem az animéket. Aztán újból belemerítkeztem a japán animációs művészetbe, és valamelyest formálódott ez a véleményem. Egy jókora előítélettel gondoltam mindig a távol-keleti rajzolt figurákra, amik nem mindig a “rúgunk, dugunk” klisé mentén épülnek fel.

Ghost in the Shell, Ghost in the Shell 2

Ez a kettő alkotás volt az első filmre vitele a mangának. Valódi alkotás, amilyet a művészek szoktak. Mindkét film hangulata, a cselekmény, a karakterek mesteriek és nagyon mély dolgokat próbálnak átadni. Azért csak próbálnak, mert annyira tömény az egész, hogy kihívás egyszeri megnézéssel felfogni ezeket. A bevezetőben említett két szavas esszencia is fogyaszthatóan kerül elő, az alkatrészekből összerakott robotnak megbocsátjuk, hogy nem igazán érti miért baj, ha csupasz karosszériája villan ki. Katona partnere pedig úriemberesen, visszafogottan óvja az egyébként egyáltalán nem esetlen androidot.

Ghost in the Shell: Stand Alone Complex, Ghost in the Shell: S.A.C. 2nd GIG, Ghost in the Shell: S.A.C. Solid State Society

Ha ti is arra vetemedtek, hogy végigsasoljátok az összes fellelhető anyagot, akkor ügyeljetek rá, hogy a Solid State Society-t néhány helyen tévesen a két eredeti film közé rakják 1.5 megjelöléssel. De ez nem igaz, hanem a két sorozat után áll, kronológiailag és cselekményben is. De hogy őszinte legyek, ezeket a címeket teljes egészében ki is hagyhatjátok. Művészetből elég kevés akad bennük, kliséből viszont annál több. A szereplők száma megnövekedik, kapnak is majd külön epizódot, a szereplők komplett jelleme és kinézete is megváltozik. Miért kell mondjuk a marcona katonának lófarkat növeszteni, miért lesz a női főszereplőnek kék haja és piros szeme? Miért dobálnak bele egy tucat gyerekes robotot, miért lesz a főszereplő mégis ember, és miért ugyanaz nagyjából mindkét sorozat felépítése és vége? Közhely közhely hátán, még a “rúgunk, dugunk” szabály is számtalanszor előjön erre kifejlesztett csábító robotokkal, a főszereplő feltűnően csinos és kedves barátnőivel, de magával a főszereplővel is! Mindennek a mélypontja a 2nd GIG egyik részében jön el, amikor is a távoli felvételeken még elegáns a hölgy, majd a blúza hírtelen nagy kivágású lesz, és még néhány perccel később, már a fekete melltartó is látszik. Mintha nem tudták volna eldönteni hol is legyen a határ. De ezt ugyanebben a részben még háromszor átlépik, mikor a 12 éves sráchoz kijön egy szál tangában beszélgetni. Majd ugyanígy befekszik mellé az ágyba. Majd megkérdezi a srácot, ki akarja-e próbálni, lehet-e robot testtel szexelni. Ehhh…

A Ghost in the Shell maraton után megerősödött bennem az a vélemény, hogy minden országban és kultúrában ugyanúgy megtalálható az értékes és a szemét is, csupán ügyelni kell rá, hogy melyiket fogyasztjuk.